Ars poetica

Mi lenne, ha én eszelnék ki fondorlatos büntetéseket Döbröginek? Mi lenne, ha egy hatalmas sereg élén, hófehér paripán felvonulnék a török sereg ellen Eger alatt?

Döglesztően meleg nyári délután van. A nagyi öregszagú szobájába parancsoltak és még jól be is takartak. Hiába vagyok már iskolás, nyári délutánokon még mindig aludni kell. Csendespihenő. Az összes unokatestvérem utálja, tiltakozik hevesen, aztán van, aki beájul, van, aki kilopakodik pisilés ürügyén. Én? Felveszem a hétmérföldes csizmám és a Fehérló fiával a szélnél, sőt a gondolatnál is sebesebben szálunk, Nemo kapitány tengeralattjáróján járom be a világot és Hamupipőkével bálozok. Csak nekem egy kicsit még szebb, csillogóbb a ruhám és kényelmesebb az üvegcipőm.

Mi lenne vennénk egy villát Toszkánában és felújítanánk? Jókat főznénk és az lenne a legnagyobb gondunk, hogy túl keserű az olívaolaj.

Odakint jégpáncéllal von be mindent a novemberi eső. Bent csak a szaggatott lélegzetvétel hallatszik és hogy néha lapozok egyet. Másfél év alatt ez a második ágy, ami mellett morzsolódik el a remény. Már hiába olvasok fel neki, már nem érti egy szavam se. Még dolgozik a szíve meg a tüdeje, de ő már nincs itt. Ahogy én se. A reneszánsz Itáliában parolázok a Mediciekkel, a havas Skandináviában véres bűntényeket fejtek fel és a dél-francia birtokomon szüretre készülök.

Gondolatban főzök. Sorra veszem a gyerekkori recepteket, amiket még elmondtak nekem ők ketten, mielőtt. Körmölök ezerrel, mielőtt elvesznek. Meg kell örökíteni mindent, illatokat, ízeket és az élményeket. Receptek és történetek. Ételek és életek. Sőt, van itt még egy kötetre való mesélni való. A Balkán ízei.

Mi lenne, ha az a vámpír belém lenne szerelmes, mert olyan édes a vérem? Mi lenne, ha az a maffia vezér engem rabolna el, mert csak így lehet béke a háborúskodó családok között? Mi lenne, ha azt az átkot csak én tudnám feloldani?

Ott kint tombol a korán jött márciusi tavasz. Minden olyan virág illatú, hogy rosszul vagyok tőle. Egy tízéves álmom pakolom dobozokba és mehet a kukába. Kiégtem, elfáradtam és nem tudom tovább csinálni. Egyetlen dolog miatt ébredek fel reggel, hogy mielőbb vissza-fekhessek az ágyba és hozzájuthassak a legújabb adagomhoz. Minél sötétebb, annál jobb. Vér és más testnedvek? Jöhetnek. Ármány, gyász, árulás? Bármennyi. A valóság felfüggesztve, egy párhuzamos világban létezem, kék űrlények jeges bolygóján, a sárkányok hátán lovagolva repülök és boszorkányokkal táncolok a máglya körül.

Világokat építek, ahol az én szabályaim érvényesek. A farkasvér meggyógyítja a sebeket és csak a rosszak halnak meg. Az én világomban minden jónak kijár a happy end. Elalvás előtt hosszú jelenetek bontakoznak ki. Vezetés közben néha úgy elbambulok, hogy meglepődök, amikor gond nélkül megérkezem. A történetek zsonganak, betöltik minden szabad percemet, nélkülük elpusztulnék. Néha már nem is fontos, hogy leírjam, elég, ha csak kibontom a szürke kis agysejtjeim szövevényében. Aztán türelmetlenül villog a kurzor és a világ legerősebb kábítószere: leütni az utolsó entert.